Biztos játszottak jónéhányan közületek a Supermassive Games első generációs VR játékával, a
Rush of Blooddal. Nekem is volt szerencsém kipróbálni egy fél órára ezt a fantasztikus horrorjátékot, ami nyomasztó, félelmetes és egyben lehengerlő volt. A PS VR2 megjelenése után kevesebb, mint egy hónappal érkezett is a hasonló játékuk, The Dark Pictures: Switchback VR.
Első benyomás
Meg is vásároltam gyorsan, mondom, itt az ideje egy kis parának. Fel is tettem a sisakot, majd
megdöbbentem azon, hogy a játék vizuálisan tulajdonképpen nem sokkal jobb, mint az első
generációs játékuk. Ezzel alapesetben nem lett volna akkora bajom, de úgy éreztem, hogy a
játékmenetbe ez nem fér bele, így nagyjából fél óra után töröltem is a játékot, majd vártam, vártam,
és vártam…
A várva várt frissítés
Aztán egyszer csak hivatalosan bejelentették, hogy dolgoznak a frissítésen, ami iszonyatos
javulást ígért a grafikai és a felbontásbeli problémákban. A hírtől számítva nagyjából egy hónapot
adtak meg ennek kiadására, aminek elteltével két hétig kérték még a türelmünket. Majd ezután
még egy pár napot, aztán egyszer csak megjelent. Újra letöltöttem, elindítottam, és hirtelen egy melegség öntött el. Bízni kell a fejlesztőkben, jelezni a problémákat, és türelmesnek lenni. Ilyen a világ, nem sikerülhet minden elsőre, gondolom a megjelenési dátumot nem akarták elcsúsztatni, a játék pedig nem volt teljesen stabil. Igaz, a négy hónap várakozás nem volt kevés, de megjött, és ez a lényeg. A javulás egyértelműen hatalmas, ez nem kérdéses.
Játékmenet
Aki nem ismeri sem a Rush of Bloodot, sem a Switchback VR-t, annak a játékmenetről annyit, hogy végig egy vasúti csillében ülünk, hol kültéren haladunk a síneken, hol egy-egy épületben, vagy barlangban. Kezeinkben fegyverek, ami alapesetben pisztoly, de van, hogy limitált töltényszámmal használhatunk más fegyvereket is. Természetesen jönnek a félelmetes ellenfelek, zombik és különböző lények, bogarak, denevérek formájában, tehát mindenféle ijesztő alak szeretne véget vetni kis életünknek. A feladatunk az, hogy végezzünk velük és végigmenjünk a pályán a lehető legtöbb pontot szerezve. A haladás a vasúton teljesen automatikus, hol lassabb, hol gyorsabb, hol pedig egy időre meg is áll; illetve vannak elágazások, ahol dönthetünk, hogy jobbra vagy balra szeretnénk folytatni utunkat.
A Switchback VR már a The Dark Pictures Anthology sorozat különálló része. Hogy ez miért jó, azt nem tudom, én a sorozat egyik részét sem próbáltam még, de elvileg nem is kapcsolódik hozzájuk a sztori. Véleményem szerint a játéknak nem a történet adja meg a stabilitást, sőt, sokszor úgy éreztem az átvezetőknél, hogy legszívesebben átugranám, és inkább már játszanék. Négy főbb rész van, mindegyik végén meg kell mentenünk egy utastársunkat. Ez összesen tíz pályára van felosztva, amik – a környezetnek, az ellenfeleknek és a megoldandó feladatocskáknak hála – igen változatosak. A pályákat újra és újra tudjuk játszani, hogy rekordokat döntögessünk, és a játék szerintem még mindig inkább erről szól, mintsem a történetről. A pontok szerzésében nem csak az ellenfelek, hanem a tárgyak is részt vesznek, amikkel bőségesen el vagyunk árasztva, és szét lehet őket lőni. Egy hordó, egy szobor, egy koponya, egy üveg… Egy-egy tárgy meg is van jelölve egy sárga pentagrammal, ezekért még több pontot kapunk.
A játékban gyakran elég tempósan haladunk előre, és sokszor jobb korán észrevenni a célpontokat. Pontosan emiatt hagytam abba korábban a javítás előtt. Mert amikor csak valami pixelt látsz a távolban, de nem is lehet kivenni hogy mi az, csak amikor már közel van, de akkor meg már nincs időd célozni, na arra mondtam azt, hogy kösz, nem. Mostmár szerencsére elég jól kivehetők a távoli dolgok is, és van valamennyi idő, bár a sebesség így is sokszor túl gyors és nem sikerül mindent kilőni, de ha nem ennyire maximalista az ember, akkor ez nem akkora tragédia. A reprojekció itt is jelen van, ami ha előrefelé nézelődünk, vagy éppen állunk, nem túl zavaró. Viszont ha valamit nem lőttünk ki időben, vagy csak benézünk szobákba oldalra, akkor azért érezhető igen erősen a szellemkép.
Az adaptív ravaszokról itt annyit említenék meg, hogy az erősségét le kellett vennem gyengére, mert olyan sokszor húzgáljuk azt a ravaszt, hogy még így is, miután abba hagytam a játékot, azt hittem, ínhüvelygyulladásom lesz. Én személy szerint örültem volna, ha több kirakós feladatot pakolnak bele, ezekből sajnos nincs túl sok, és nem is olyan bonyolultak. Illetve a pislogós részt is alkalmazhatták volna sokkal többször, és egy kicsit máshogy is. Egyébként a változatosságnak hála, illetve, hogy az elágazások utáni részek különböznek, többedjére játszva sem válik unalmassá.
Összegzés
Összességében a játék félelmetes, és jó párszor azért fel is ugrottam, úgy megijedtem. A nyomasztó hangulat magával ragad, és teljesen átszellemültem. Amit nagyon hiányolok hogy a fegyverek szögét semmilyen irányban nem lehet állítani, és én úgy éreztem, hogy a Sense kontrollerek a kezemben természetellenesen állnak. Remélem, hogy később ennek lehetősége még bekerül a játékba. A sztori hossza nagyjából 4 óra. Nem egy könnyű játék, és nem is gyenge idegzetűeknek való. Aki egy kis horrorra vágyik, annak most már csak ajánlani tudom. Arra is nagyon jó, hogy az ismerőseinket beültessük hogy kipróbálják a sisakot, mert ugye a mozgás automatikus és csak lőni kell, sőt automata újratöltésre is van lehetőség. Ám szinte garantált a para és a hányinger, amikor ugyanis a lejtőn lefelé begyorsul a csillénk, akkor rendesen rosszul voltam, mindegy hanyadjára történt meg.
Leave a Reply