A Cloudhead Games csapata nem most csöppent bele a virtuális valóság világába, így nem csoda hogy a Pistol Whip 2019 óta nagyon pozitív értékeléseket kapott. A játék tökéletes arra, hogy megmozgassuk magunkat a szürke hétköznapokon, mivel ez egy ritmikai lövölde. Nem exkluzív, nem is új, de nagy örömünkre kapott egy PS5-ös ráncfelvarrást. Az alábbi iromány sokkal inkább a játékról fog szólni, mintsem a frissítésről, tekintve, hogy PS VR2-n játszottam vele először.
Sokan hasonlítják a Superhothoz, és talán nem véletlen, bár a koncepció kicsit más, a grafika és a golyók elől való kitérés is hasonló.
Amikor a kampányt kezdtem volna, az elején figyelmeztetett a játék, hogy ezt a módot csak tapasztalt játékosoknak ajánlja, így vissza is mentem gyakorolni az árkád módba.
Egy vagy két pisztolyos üzemmódban lehet próbálkozni, három nehézségi fokozaton, emellett van néhány kapcsoló, amivel még inkább személyre tudjuk szabni a játékmenetet.
Szinte mindegy mit választunk, a cél ugyanaz. Eljutni a pálya végére és közben minél több pontot szerezni. A pályán való haladás egyenes és folyamatos. A nagyon kezdőknek ez fura lehet, de akinek nem előszőr van sisak a fején, annál szerintem nem fog gondot okozni.
A célba érés nem olyan egyszerű, hiszen az ellenségek jönni fognak, hogy végezzenek velünk, a legnehezebb fokozaton ráadásul igencsak sokan. Dönthetünk úgy, hogy agresszívan elkezdünk össze-vissza lövöldözni, ugyanis a munícióval nem szükséges spórolni, de ha jobb eredményeket szeretnénk elérni, akkor nem árt megfontoltabbnak lenni. Plusz pontok szerzésére úgy van lehetőségünk, ha ritmusra hagyja el a töltény a fegyverünket, vagy legalább célzunk a fegyverrel, ideális esetben a kettőt egyszerre.
Az újratöltés gyerekjáték, csak lefele kell tartani a pisztolyt és már üríthetjük is a következő tárat. Spórolni nem kell a munícióval, ugyanis kedvünkre szórhatunk amennyit csak szeretnénk, nyílván az eredményünk rovására.
Az adaptív hatás, itt is felemelő érzés, hozza az igazi elsütés jelleget. A kezdetben holtjátékon mozgó, majd a mechanikának köszönhetően nagyobb, s végül újra elengedő ellenállással tapasztaljuk meg, hogy milyen érzés meghúzni a ravaszt.
A pályán egyszerű platformok és épületek között haladunk, ahol futkároznak be az arctalan öltönyös figurák. Nekem végig olyan érzésem van mintha egy szimulációban lennék. Már-már olyan Mátrix-szerű, amire az is nagyban rásegít, hogy Neóhoz hasonlóan mi is hajolgathatunk a golyók, vagy éppen az akadályok elől.
A kép mindig tökéletes, az élsimításra nem lehet panasz, de ez egy ilyen kaliberű játéknál el is várható.
A pisztolyok hangjai maximum elmennek, de ahogyan az üres töltényhüvelyek a földre hullanak az valami elképesztő. Játék közbe ebből nyilván nem hallunk semmit, viszont a menübe azért jól esik észrevenni, hogy a fejlesztők még ebbe is raktak energiát. Ahogy az elején említettem, ez részben egy ritmikai játék, így a játéknak egy igen nagy része a muzsika. Minden pályán más zeneszám szólal meg. Itt most lehetne vitatkozni, hogy ki szerint milyen a jó talpalávaló, én sem hallgatok ilyet magamtól, de ez mindegy. A lényeg, hogy amikor felveszed a fejhallgatót és beindul a ritmus, akkor teljesen átszellemülsz. Elkezdesz együtt lüktetni a játékkal, a térrel, az ügynökökkel és a táradban lévő golyókkal.
És hogy mennyire aktív a testmozgás, amit közbe végzünk? Az attól függ milyen módban és mennyit nyomjuk. Amikor elegendő gyakorlás után nekiálltam a kampánynak közepes fokozaton, akkor az első pálya után levettem a pulóverem, a második után a pólóm, a harmadik után pedig a nadrágom, pedig nem vagyok egy izzadós fajta. Így alsónadrág-zokniban sikerült végig vinnem a két kampányt, körülbelül másfél óra alatt, ki tudja mennyi kalóriát elégetve.
Összességében én azt mondom, majdhogynem kötelező darab. Vegyétek nyugodtan, egy kis testmozgás nem árt senkinek.
Leave a Reply