A bushido 7 alapelve
Jin: Könyörület, szánalom és a jóindulat mindenki iránt.
Az intenzív edzésnek köszönhetően a szamuráj gyorssá és erőssé válik. Nem olyan, mint más emberek. Olyan erővel rendelkezik, amelyet a Jó érdekében kell használnia. Könyörületes. Mindig segít a bajtársainak. Ha nincs lehetősége a segítségnyújtásra, megy és keres egyet.
Hosszú évek óta vártam egy igazi „harcolós-kombozós” szamurájos játékra, ami nem akar az idegeimre menni (khm, Nioh). Ilyenből utoljára a PS2 korszakos Onimusha 3 (– Jean Reno és Takeshi Kaneshiro főszereplésével, azóta is várom mikor remakelik újra), illetve a Genji nyújtott számomra feledhetetlen élményeket (hogy mennyi kutakodtam ezután a cím után: D). Ez utóbbi szintén egy valós történet és valós személyek alapjaiból táplálkozó játék volt.
Így mikor megláttam annak idején a játék bemutatóját, iszonyatosan örültem és szép fokozatosan rá is hypolódtam. Ez a megjelenés idejére annyira erős lett, hogy tisztában voltam vele milyen megugorhatatlan elvárásokat támasztok szerencsétlen játék elé. Egy erős félelmem volt vele kapcsolatban: a harcrendszer. Tartottam tőle, hogy Sekiro/Nioh -féle kellemetlenséget csinálnak ebből is, de végül kellemesen kellett csalódnom. Valójában a játék még normálon is annyira könnyű, hogy nehéz fokra átállva játszottam vele – és gondolkodok, hogy az új, halálos módban is nekikezdjek. Nagy meglepetésemre a játék nagyon durván megugrotta a legvégére minden számításom.
Történelem:
1274 és 1281 között a Mongol Birodalom két hadjáratot is indított Japán ellen. Hogy túl sokat ne írjak róla, itt egy rövidebb összefoglaló, ha valakit érdekel: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mongol_hadj%C3%A1ratok_Jap%C3%A1n_ellen
Érdekességképpen annyit jegyeznék meg belőle, hogy a japánok mind a kétszer a tájfunnak köszönhették megmeneküléseket, mely elmosta a mongol flottát. Ezt nevezték el Kamikaze-nak, avagy Isteni Szélnek, mely fogalom számunkra a II. világháborúból ismerősebb. Más lehetőségük azért sem igazán volt a győzelemre, mert a mongolok technológiailag sokkal fejlettebbek voltak és a bushido erkölcsi kódexe sem kötötte őket. Így szívfájdalom nélkül hajigálták bombáikat a szamurájok alá vagy mentek rájuk tömegesen.
A nyitó jelenet, ahogy a mongol vezér felgyújtja a táborába belovagló Adacsi Harunobut, illetve utána tüzes nyílzáporral a szamuráj sereget is lerendezik, remekül megmutatja ezt a különbséget. A játék történelmi hűsége az eseményekkel nagyjából ennyi, Tsushima 80 szamuráját elsöprik a mongolok, és utána elfoglalják az egész szigetet eredetileg.
Történet:
„Egyetlen” szamurájként Sakai Jin élte túl –akit mi irányítunk- egy tolvajnak, Junának hála. Gyorsan kiderül, hogy nem pusztán emberbaráti szeretetből tette, hanem hogy segítsünk kiszabadítani a testvérét. Fény derül arra is, hogy a nagybátyja Shimura nagyúr –aki a dzsitó (tartományi kormányzó) – életben van, Kotun kán fogságában. Meg is egyeznek, hogy előbb a tolvaj segít kiszabadítani a nagyurat, hogy újra sereget szervezhessenek a mongolok ellen, és utána Jin segít kiszabadítani a testvérét. Ezen akció sikertelensége közben szembesül vele főhősünk, hogy Kotun kán rendkívül felkészült a szamuráj harcmodort és viselkedést illetően, így sürgős és szélsőséges változásokra lesz szükség a mongol seregek ellen, ha nem akarják megismételni a parton történteket. A játék fő történeti íve így hát az lesz, hogy Jin, mennyit hajlandó engedni a bushido szigorú elveiből – melynek fentebb kiemelt egyikének megnevezése gyakorlatilag a karakter jellemrajza-, és ez mit jelent rá, a családjára, és a népére nézve. A játék sarkalatosabb pontoknál visszaemlékezések keretében okoz nekünk is lelkifurdalást ezzel összefüggésben, illetve Shimura és Jin párbeszédeivel, kapcsolatuk alakulásával. A szigetet felderítve, a mellékküldetéseket teljesítve szerzünk szövetségeseket és szembesülünk egyre inkább a megszállás következményeivel, szétszakadt vagy lemészárolt családokkal, menekülőket fosztogató, rabszolgaként eladó banditákkal, vagy épp mongolokkal összejátszó árulókkal. A hangulat legalább annyira letargikus és reménytelen, mint a Witcher 3 Velenjében. Ez egyre inkább sodorja majd Jint a „Szellem útja” felé, ami megalapozza hírnevét és sorsát.
Játékmenet:
A játék egyik legfontosabb eleme és újdonsága a szél. Nincs a képernyőn iránytű és nagy színes nyíl sem mutatja, hogy „IDE”, hanem a kijelölt pontra vagy feladatra a szél fújásának iránya vezet minket-, amely a játék elején elhangzó fél mondat alapján apánk szelleme, ami szerintem hangulatilag zseniális. Ahogy a fontosabb/rejtett helyekre elvezető sárga madarak (haiku-író helyek, életerőnövelő gyógyforrások) anyánk lenne, az Inari-szentélyekhez elvezető rókák pedig a mi személyes oltalmazóink. Ezzel gyakorlatilag mindenféle útmutatást az „élő” környezetünkből kapunk.
A mászás olyan, mint a Horizon Zero Dawn-ban: csak a joystickkel kell irányítanunk és Jin ugrál is automatikusan a megfelelő kiszögelléseken. Komolyabb szükségünk rá a sintó szentélyeknél lesz, melyek megközelítése nyújtja a játék „ügyességi” részét”.
A ló irányítása az eddigi játékaim közül az egyik legkönnyebb, cserébe akadnak olyan problémák, hogy a 2cm-nél magasabb vízbe nem hajlandó bemenni (persze minimális túlzással), ami kicsit bosszantó, mikor a túlparton meglátok egy mongol hordát és rájuk rohamoznék. Ami szintén hiányzott, hogy lóról nem igazán lehet harcolni pár jeleneten kívül. Illetve van egy skill, mely eltanulása után a lóról rá tudunk ugrani egy ellenfélre, kritikus támadással meghálálva esésünk felfogását, de azért ez mégsem lóról harcolás.
És a lényege az egésznek, a vívás! Négy különböző állás között tudunk váltogatni, ezek a különböző fegyverrel ránktörő ellenségek ellen használhatóak. Leggyorsabb megszerzési módjuk, ha egy táborban észrevétlenül megközelítünk és megfigyelünk egy vezért, majd az örök vadászmezőkre küldjük. Én ugyan 1-2 állást használtam főleg, de halálos módban már érezhetően szükségesebb a megfelelő használata. A gombkiosztásoknak és kivitelezésnek hála igen dinamikusan lehet harcközben váltogatni, ahogy a különböző eszközök között is (mint füstbomba, kunai, tapadós bomba, íj, a teljesség igénye nélkül). A támadásokat természetesen az alap blokkoláson kívül lehet parryzni vagy csak simán kikerülni – a pirosan villanó támadások ellen csak ez utóbbi, vagy egy gyors közbetámadással való megszakítás (pl. kunai dobás) funkciónál. Illetve ott a lopakodás lehetősége háztetőkön, házak alatt vagy a pampafűben, melynek rejtekéből orgyilkolhatunk. Nem igazán szamurájhoz méltóan, de kedvünkre, míg észre nem vesznek. A lopakodással kapcsolatban részben jó hír, hogy tényleg mi választhatunk, hogy szamurájként rontunk-e mindenkire vagy lopakodunk ahol csak lehet. Talán 3-4 történet- küldetés van ahol csak lopakodhatunk.
Amikor összefutunk az ellenséggel, lehetőségünk van úgynevezett összecsapásra. Ezzel jól rájuk kiabálunk, kihívást intézve hozzájuk. Ilyenkor az első szembe áll velünk 1v1-re és igyekszik minket támadásra ösztönözni. Ha nem ugrunk be a megtévesztő mozdulatainak és csak a valódi támadásnál engedjük el a gombot, akkor egyetlen, hüvelyből előrántott vágással végzünk is vele. A megfelelő képesség maximalizálásával egy ilyen helyzetben hárman- és egy adott, szintén teljesen felfejlesztett vért használatával- összesen öten járulnak pengénk elé. Ha pedig elrontjuk az időzítést, életerőnk majdnem egésze bánja.
Illetve akad néhány párbaj a játékban, amikor egy körben állva kell megküzdenünk ellenfelünkkel. Itt nem tudunk sem bújkálni, sem szellem-eszközöket használni. Szigorú, tiszta egy az egy elleni hangulatos harc.
Spoileres!!:
Kinézet/hang
A játék iszonyatosan gyönyörűen néz ki, változatos tájakkal. Füves lankák, havas hegyek, félelmetes bambuszerdő, teraszos rizsföldek, a japán tájak színe-java. Sokat mászkáltam benne, illetve másztam fel a lehető legmagasabb pontokra pusztán a tájat, kilátást csodálva. Akad persze néhány gyenge pontja – rád nézek, semmit sem reagáló víz, illetve furának ható eső-, ami egy God of War, vagy Last of us II után kicsit zavaró hiányosság, de csak hozzám hasonló elvetemülteknek. De ahogy szikráznak a fegyverek harc közben, a fények átszűrődése a falevelek között, az érintőpad simítására Jin lerázza a katanájáról a vért és elteszi, bőven elfeledteti velem.
A hangok, főleg a zenék úgyszintén fenomenálisak. Az íjászok üvöltenek csapattársaiknak, mielőtt lőnének, így felkészülhetünk rá időben-, de társaik feltűnően le is hajolnak, így ha nem hallottuk volna meg, akkor is tudunk reagálni. Mai napig munka közben hallgatom a játék zenéit, terápiás céllal. 😀
Akad benne egy úgynevezett Kuroszawa mód, mellyel a szamuráj- filmek legendás rendezőjének képi világát igyekeznek átadni a készítők, a fekete-fehér színeken túl filmszemcsékkel, a hangeffektek és a szélerősség megváltoztatásával.
Egyebek
A játék egyik legnagyobb technikai újdonsága, hogy a térkép mérete ellenére borzalmasan gyorsan tölt be. Amit nyilatkoztak, hogy a töltőképernyőn lévő tippeket – amiket én amúgy szeretek- nem lehet elolvasni, olyan gyors, az tényleg így van. Főleg az elhalálozás utáni újratöltések, ahol Witcher 3 vagy Days Gone alatt megszoktam, hogy iszok, wc-zek, elszívok egy cigit és akkor talán tudom folytatni, itt nincs. Megfeküdtél, már folytathatod is. Nagyobb harcoknál azért is hasznos, mert nem esel ki a lendületből.
Két olyan hibája van viszont a játéknak, ami némileg elszomorított. Az egyik részben open world sajátosság- a méretekhez képest kevés tartalom. A mellékküldetések egyrészt nem túl változatosak – de, hogy ismét a W3-at emlegessem, hozzá hasonlóan a történeteik változatosak- és nem hosszúak. Nem csak az a néhány, lakkoságtól kapható küldetés tudható le pár perc alatt, de a szövetségeseink küldetései és a főtörténet is. A hosszabb idő az ezekre való felkészülés illetve megfelelő szint elérése. Ami ugyan nem kötelező, de nem árt.
Klasszikus szintlépés a játékban nincs. Ahogy tisztítjuk a térképet, utakat a mongoloktól és banditáktól illetve teljesítjük a feladatokat, nő a hírnevünk. Így kapunk skill pontokat, amivel kioldhatjuk a harci állások újabb mozdulatait, a szellemfegyvereket, hogy a szél mi felé vezessen minket a térképen. Illetve a bambuszállványok sikeres teljesítése mellett a hírnevünkkel növekszik az akaraterőnk is. Ez egyszerre funkcionál gyógyital- illetve a képességeinkhez használandó- „manapontként”. Öléssel, védekezéssel tudjuk többek közt visszanyerni.
Különböző gyűjthető dolgokból tudjuk majd a fegyvereinket és ruháinkat fejleszteni, a kiegészítő fegyvereink tárhelyét növelni. Új fejdíszeket és ruházatunkhoz tartozó színezést is vehetünk, egyéni ízlésünkre szabva Jin kinézetét.
A másik problémám pedig a választási lehetőség hamis látszata. Egyrészt, a párbeszédekben akadnak részek, ahol meghatározhatjuk, hogy mit válaszolunk. Valójában tökéletesen mindegy, semmilyen hatással nincs partnerünkre. A másik pedig az egész történet lényegi része: hogy mennyit engedsz a bushidoból. Teljesen mindegy, hogy végiglopakodsz a játékon és hátba lősz mindenkit vagy díszpáncélban mindenkivel szemtől szemben megvívsz. A történetre semmilyen befolyást nem gyakorol (bár a túl sok orgyilkolás és szellem állás használata az viharos időjárást okoz), az menetel egy adott pont felé. Pedig ebben újrajátszhatósági faktor is lett volna, kár érte.
Összeségében, nálam a játék 10/Game of the évtized, ami egy hangulatos kaszaboláson túl egy igen komoly mondanivalóval rendelkező belső utazáson visz minket keresztül. Mindenkinek bátran ajánlom, de a stílus és a téma rajongóinak szinte kötelező.
Jó hír, hogy valamikor ősszel érkezik egy ingyenes dlc, a Legends, melynek keretében co-op ban vághatunk rendet ellenfeleink közt, Tsushima legendáinak bőrében. Sajnos túl sok infót erről még nem tudunk.
Mazochistáknak pedig itt elérhető az én nagyon-nagyon hosszú (és nézelődős) végigjátszásom. Szóltam előre.
Leave a Reply